Hova lett…? – N. Pál József publicisztikája – Nemzeti Sport

Hirdetés

Nem tehetek róla, ahhoz, hogy egy sportág a szívembe fészkelje magát, jól – reményt keltően – kell a magyaroknak szerepelniük benne. S ha így van, a „szerelem” – a figyelem – megmarad. Akkor is, ha időközben hátrébb csúszunk az eredmények listáján. Minden magyarért képes vagyok szorítani persze, örvendek, ha negyvenedikből huszadikká lép elő, mondjuk, egy tollaslabdázónk, ám a sportág ettől – néhány kivétellel, mint a síelés például – nem lesz még kedvencemmé, nem fogok megkülönböztetetten figyelni reá.

Az atlétika imádata gyermekként, a sportra való rácsodálkozással egy időben kapott el. Lehet, azért, mert a „mérhetőségért” mindig bolondultam, centiben, kilóban, másodpercben, évszámban, mindenben, de alighanem azért is, mert 1967–68-ban a híreknek meg néhány adattárnak köszönhetően meggyőződtem, hogy atlétikánk itt-ott világszínvonalú, másutt meg nemrég még az volt, s tán megint azzá lehet. Sportújságra ritkán telt, így a Népszabadság hátsó oldalát olvastam a szomszédban napra nap, innét tanultam meg Jim Ryun, Ron Clarke, Janis Lusis vagy mások nevét, Németh Angéla 60.20-as gerelyhajításától, Zsivótzky Gyula ’68 szeptemberében dobott 73.76-os világcsúcsától meg egészen odavoltam. De figyeltem Mecser Lajosra is – öt- és tízezren igen jó eredményeket tudott, az 5000-es 13:29.2-je évtizedekig magyar rekord volt –, tudtam, ki a középtávfutó Honti Róbert, a távol- és hármasugró Kalocsai Henrik, a gerelyes Németh Miklós és Kulcsár Gergely, a diszkoszvető Kleiberné Kontsek Jolán, s tudtam az eredményeiket, amin – hittem gyerekes bizalommal – hamarosan jócskán javítanak.

Az olimpiát nagyon vártam. Nem láttam sokat belőle (Zsivótzky győzelmét igen!), de két aranyálmom is megvalósult (Németh Angéláé volt a másik), s ez a sportág rabjává tett. A váratlan ezüstnek (Kiss Antal 50 kilométeres gyaloglása), a négy bronzból háromnak is nagyon örültem (Kulcsár Gergelyének kevésbé, hisz az utolsó sorozatig élen állt, ám a „szovjet” Luszisz és a finn Kinnunen túldobta), de a szerzett 43 pont még nem érdekelt, noha ez lett a legjobb teljesítmény, s az addigi játékok legnagyobb atlétikai eredménye is nekünk. E sportág több pontot gyűjtött Mexikóban, mint a szintén két aranyig s több egyéb éremig jutó vívás, kajak-kenu s birkózás – a sportok királynője volt a magyar csapat „zászlóshajója” tehát!

Igen lelkes lettem. Az Ez történt Mexikóban című könyvet év múltán alig bírta a könyvtáros visszavenni tőlem, máig sok fordulata cseng a fülemben, az összes győztes nevét, eredményét bemagoltam, „atletizálásba” fogtam, s karókból, szögekből, mogyorófavesszőből még magasugróállványt is szerkesztettem a krumplibokrok között. Aztán kamaszodni, ébredezni s ezzel párhuzamosan csalódni kezdtem. Németh Angéla ’69-es Eb-aranya vigasztalt még (bár nem értettem, hogy nem képes 60 fölött dobni újra), magasugrásunk eredményeinek meglódulását látva (Major István fedettpályás kontinenstornát nyert háromszor, de Kelemen Endre, Tihanyi József és a Münchenben ötödik Szepesi Ádám is 220 fölé jutott) bízni kezdtem, ám a következő olimpia (’72) lelombozott. A négy éve még tündöklő sportág csupán hét (!) pontot hozott, három ötödik, egy hatodik helyre telt, s Németh Miklós montreali (’76) aranya, világcsúcsa ide vagy oda, atlétikánk egésze visszaesett, s azóta sem élénkült meg a szívem reménye szerint.

Mi történhetett? Az adatokat összevetni szinte riasztó. A mexikói 43 ponthoz képest sosem kerültünk többé tíz fölé (1948–1968 közt meg – ’60 kivételével – nem voltunk húsz alatt!), Sydneyben nulla lett, s az érmek eloszlása is beszédes. Tíz aranyat, tizenkét ezüstöt, tizennyolc bronzot gyűjtöttünk eddig, negyven érmet tehát, ám ’68 utánra – a három arany (Németh Miklós, Kiss Balázs, Pars Krisztián) ellenére – ebből csupán öt jut (Kővágó athéni ezüstje, Márton Anita riói bronza a másik kettő). A sportág eddig 317 pontot hozott – a vívás, az úszás, a kajak-kenu s a birkózás után ötödik a sorban –, de csak 63 jött össze Mexikót követően. Világbajnokság ’83 óta van, ott nincs aranyunk, hét ezüstünk és hat bronzunk döntő többsége dobószámban született, s a ’34-től – a mi javaslatunkra – indult atlétikai Európa-bajnokságra nézvést sem sokkal jobb a helyzet. A 17 aranyból 11 ’69 előtt született, az összes érem többsége is, s az utána szerzett medáliákból mindössze öt (három ezüst, két bronz) köthető futószámhoz – Balogh Györgyié ’71-ben, Németh Rolandé 100 síkon (!) 2002-ben, Deák-Nagy Marcellé négyszázon 2012-ben, valamint Kiss Dánielé (2010) és Baji Balázsé (2016) 110 gáton. S még valami: futásban pontokat – a csonka moszkvai játékok női 4×400-as ötödik helyén kívül – ’64-ben szereztünk legutóbb olimpián.

Jó, tudom, a tradíciók, hisz a tíz olimpiai aranyból is nyolc dobásban született (kettő meg ugrásban)! De hát a nyolc – futásban nyert – éremből három az első (1896) játékokon lett miénk, utoljára meg ’60-ban örülhettünk ilyesminek (Rózsavölgyi István bronzának 1500-on). S bár nem az ötvenes évek futócsodáiért sírok (közülük Iharos Sándor 1500-tól 10 000-ig szórta a világcsúcsokat, sőt, ’55-ben a világ – egyik – legjobb sportolójának választották), az egyoldalúság s a visszaesés mértéke elgondolkoztató. Hova lett a magyar atlétika?

A sportág belső viszonyait nem ismerem, nincsenek „tűzközeli” ismerőseim, kénytelen vagyok „tágabb összefüggésben” gondolkodni hát. Nem tudok szabadulni tőle, hogy az ok a hatvanas évektől bekövetkezett, a média és az orvoslás jelentőségének meglódulásával kísért sporttörténeti robbanásban, illetve az erre való honi reagálási képesség megroppanásában keresendő. E fordulat – évek alatt – a mérhető eredmények gyors javulását hozta, ezt bárki ellenőrizheti, nem csak az atlétika terén. Zsivótzky 73.76-os világcsúcsa szinte évről évre méterrel nőtt már ’69-től, a ma is érvényes rekord (86.74) 1986-ban esett. Több rekord az 1990 előtti időből való – máig. Állítom, hogy a változás, ami másutt magas fokú tudományos, technológiai s orvosi (!) módszerektől kísérve ment végbe, az keleten vagy állami irányítással – NDK, szovjet, bolgár módszer (súlyemelés!) – vagy manufakturális hozzáállással (csináld magad) történt, szervezetlenül, tudás nélkül, kapkodva is. Úgy sejtem, az akkori sportpolitikai vezetőség, edzői kar nem volt felkészülve arra, ami – az atlétikában is – bekövetkezett, s amikor észbe kapott, ötletelve igyekezett a hátrányt kiegyenlíteni, az edzéselmélet, a szervezés, az anyagi, technikai lehetőségek vagy az orvoslás terén egyaránt.

Egyáltalán: nemcsak az élet materiális minősége, hanem az életcélok is átalakultak ’68 után. A terjedő fogyasztási igény, a sikerelv, az individualizáció az immár színes televízióban csodálható látvány az atlétikát a korábbi családias jellegből egyre „pénzesebb” sportággá (amit Primo Nebiolo elnök kezdett csúcsra járatni), a rekordhajhászás (rajtpénz, Arany, Gyémánt Liga, „nyulak” stb.) meg a sztár-imádat alkalmává (Usain Bolttal a végén) változtatta, s viharosan nőtt a konkurencia is. Végleg betört, később „terjeszkedett” Afrika (elsősorban a futószámokban), nekünk a kis műhelyekben is eredményesebben űzhető dobás maradt (lásd: Szombathely), ami nem képernyőbarát, s amire a néző kevésbé kíváncsi persze.

Ebben van reményünk a ma kezdődő dohai vb-n. Az ifjú Halász Bencében s – ha a mozgása újra „összeáll” – Márton Anitában bízhatunk. Az utóbbi években – Európa-bajnoki ezüsttel és vb-bronzzal – káprázatos eredményt elérő Baji Balázs sajnos nem bevethető, a hétpróbázó Krizsán Xénia foghat talán egy helyezést, van két tehetséges női gátasunk, egy távolugrónk, akiktől már a döntő(közeli eredmény) is hatalmas bravúr lenne.

Legnagyobb sikerünk egyértelműen a 2023-as világbajnokság rendezésének elnyerése, de bizony ez a vb nem a mi versenyzőink produkcióitól ígérkezik fényesnek. Én pár országos – vagy „csak” egyéni – csúcsnak (női távol, 100 gát vagy hétpróba, no meg Halász Bence) is örülnék, mert a számmánia meg a jó félszázados szerelem pislákol még bennem.

Eredeti forrás:
http://www.nemzetisport.hu/atletika/hova-lett-n-pal-jozsef-publicisztikaja-2724167

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.